Kodolányi János

Fenntartó és működtető:
Szigetvári Tankerületi Központ. 7900 Szigetvár, Deák Ferenc tér 16. tel : +36 73 795 215 szigetvar@kk.gov.hu.

7838, Vajszló Iskola u. 1. tel : +36 (73) 485 091
vajszlosuli@gmail.com

,,Nincs két út, csak egy. Ha konokul az erény útján haladsz, mint mondod, ugyanoda jutsz, mint ha konokul a rossz útján jársz.”


Kodolányi János

(1899.március 13 -1969.augusztus 10.)

kodolanyi

1899. március 13-án született a Pest megyei Telkin, vidéki katolikus köznemesi családban. Apja, Kodolányi Gyula fia születése idején pilismaróti erdőfőtanácsos, anyja, Martinovics Ilona pedig Martinovics Ignác leszármazottja volt. A család története – Tüskés Tibor összefoglalásában – tragédiák, szerencsétlenségek sorozata. Szülei diszharmonikus házassága, válása, apja szeretettelensége („ólommadárnak” gúnyolta enyhe sántasága miatt, melyről csak az I. világháború éveiben derült ki, hogy Achilles-ínzsugorodás okozta súlyos betegség) és anyja „elvesztése” a leendő író egészségét korán kikezdték, idegességre, megbetegedésre könnyen hajlamos volt. A negyvenes évek végén írni kezdett Boldog békeidők című regény főhőse, Németh Gyula alakjában örökítette az apját.

A szülők 1903-ban elváltak, édesapját pedig Telkiről a mecseki vidék területére, Pécsváradra helyezték át közalapítványi erdésszé, így a család költözésre kényszerült. Mivel Kodolányi csak első néhány évét töltötte szülőfalujában, ezért ott szerzett élményei nem váltak, nem is válhattak tudatosakká. Pécsvárad akkoriban (ma is) vegyes lakosságú falu volt: alsó, nagyobbik részén a lakosság külföldről betelepített németek (svábok) utódaiból állt, s csak az északi rész volt tiszta magyar, akik a református vallást gyakorolták. Pécsváradon már öt-hat éves korában, akarva-akaratlanul megtanulta a németség különös tájszólását. Szerzett emlékeket, élményeket a Boldog békeidők című regényében örökítette meg. A falu rekonstruált középkori képe a Julianus barát című regényben tárul az olvasó elé. Süllyedő világ című műve szerint, itt kötött életre szóló barátságot a könyvekkel és az irodalommal.

Az elemi iskola négy osztálya közül az első hármat még Pécsváradon, a negyediket viszont már a vajszlói római katolikus elemi népiskolában végezte. Apját időközben (1909) Vajszlóra nevezték ki főerdésszé. Szoros barátságot kötött egy parasztfiúval, Simon Dezsővel. Kodolányi még évtizedekig visszajárt a faluba. Az itteni élmények hatása több későbbi művében felismerhető: itt találkozott a Sötétség, a Böbék Samu búcsúja és a Földindulás című novellái, illetve a Szép Zsuzska és A vas fiai című regényei egyes alakjainak modelljeivel; a Keserű ifjúkor című kisregényciklus első része, a Feketevíz szól életének e szakaszáról. (Még korábbi, pécsváradi élményeit az Akik nem tudtak szeretni című műben örökítette meg).

Középiskolába Pécsett és Székesfehérváron járt. A pécsi állami főreálgimnáziumba 1910-ben íratták be. Az iskolában ugyanolyan rossz légkör uralkodott, mint otthon, a verés, a nádpálca mindennapi nevelési eszköznek számított. Kodolányi mélyen megvetette „korlátolt szellemű”; „barom, buta, bornírt” tanárait, nem jól tanult; az ötödik osztályban mennyiségtanból és német nyelvből megbukott, s mivel dacból nem írt pótvizsgakérvényt, az osztályt újra járta. Ebben az időszakban egyre többet betegeskedett, a gyermekkori Achilles-ínzsugorodás súlyosbodása folytán lába egy időre felmondta a szolgálatot, operálták, két hónapot töltött kórházban. Ezután csak bottal, mankóval tudott járni.

Miután átiratkozott Székesfehérvárra az ottani – Kelemen Béla igazgatásával működő – reálgimnáziumba, elhagyta Pécset, „szenvedései városát”. Szállást a fehérvári Tobak utca 2. számú, földszintes sarokházban kapott, ahol három évet töltött, csak az első világháború okozta szénhiány miatti kényszerszüneteket és a nyarakat töltötte Püspökladányban, ahol anyja élt. A Tanácsköztársaság kitörése és bukása miatt (az érettségit a proletárdiktatúra eltörölte) osztálya csak későn, 1919-ben érettségizett. Diákkorától írt, szerkesztett. Visszaemlékezése szerint hat-hétéves korában kezdett saját tetszésére, elsősorban hallott magyar népdalok dallamára verseket írni. 1915-ben jelent meg első verseskötete Pécsett Hajnal címmel. Az iskolában az irodalmi önképzőkör vezéregyénisége volt; 1917-ben Diák-toll címmel irodalmi lapot szerkesztett, melyet egy másik iskola megbírálása miatt a tanári kar betiltott. Pályáját lírikusként kezdte, korai elbeszéléseiben az ormánsági népéletet ábrázolta. Érdeklődése később a középkor felé fordult, egymás után írta történelmi regényeit. Elbeszéléseinek témáit színpadi művekben is feldolgozta. Gyermekkori élményeit is felelevenítő írásai mellett tanulmányait, cikkeit is kötetbe rendezte. Többször járt Finnországban, jelentősek finn fordításai. Több műve idegen nyelven is megjelent.

1919 őszén nagy nehézségek közepette hazatért Vajszlóra apjához, tanítóként vállalt állást a helyi katolikus elemi iskolában, ahová annak idején maga is járt. Időnként Pécsre látogat, ahol Csuka Zoltán Krónika c. lapjában jelentek meg leginkább Füst Milán hatását mutató, biblikus-félszabad versei. Irodalmi önképző- és előadó társaságot szervezett, mellyel bár nagyon elégedetlen volt, bizonyos sikert aratott. Miután a helyi intézményi és magánkönyvtárak igényeihez mérten csekély kínálatát kimerítette, a postamestertől értesült a szomszéd Csányoszró református papja, Csikesz Sándor nagy tudományáról és könyvtáráról. Ellátogatott hozzá, s ezzel megkezdődött 1940 teléig, Csikesz haláláig tartó barátságuk, amit a Süllyedő világ c. művében ír le. Kodolányi egész életére nézve sorsdöntőnek nevezte Csikesz Sándorral való barátságát. Csikesznek köszönhető az is, hogy az író később áttért a református hitre, és egészen a halála előtti évekig meg is maradt benne. Hetente legalább egyszer ellátogatott hozzá. Csikesz kiváló pedagógiai érzékkel ismertette meg az elmúlt és az eljövendő korok tudományaival és szellemi áramlataival. 1919–1921 között filozófiai, esztétikai, szociológiai és teológiai tanulmányokat folytatott. Deutsch Ádám kiadásában megjelent második verseskötete, a Kitárt lélekkel (1919).

1921. november 21-én vette feleségül Csőszi Matildot, egy vajszlói módos parasztgazda („pógár”) lányát, aki egy életre jóban-bajban hű társa lett. A házasságából két gyerek született (Kodolányi János, Kodolányi Anna). Apjával ez időszakban véglegesen megszakadt már régóta rossz kapcsolatuk (apja szerette volna, hogy egyetemre menjen és hivatalnok legyen; mikor felelősségre vonta fiát, hogy a baranyai „forradalmárokkal” tart kapcsolatot, csúnyán összevesztek, s bár kibékültek és apja tízezer koronával bocsátotta útra, hogy Budapesten egyetemre mehessen, tüskéiket életük végéig hordozták). Apjával való szakításáról a Süllyedő világ c. visszaemlékezésben, illetve az Atyai hajlék c. novellában írt. A fiatal párt sem János, sem Tildi szülei nem voltak képesek igazából elfogadni, így Budapestre költöztek és nyomorogtak. Súlyos probléma volt a napi betevő megszerzése, a bérlakások poloskái, sokszor nem tudtak befűteni. Ahogy az író Fehérváron közel került Velinszky László „forradalmár” köreihez, Budapesten is kapcsolatba került baloldali írókkal. 1921-ben jelent meg harmadik és egyben utolsó verseskötete, az Üzenet enyéimnek. Ezután már nem írt verseket, sőt, később verseiről, mint irodalmilag kevéssé értékes művekről, több írásában is ironikusan beszélt. Ennek ellenére egyes költők (például a fiatal Szabó Lőrinc) felfigyeltek a kötetekre, és kritikákat is írtak róluk . Életét Tildivel való házasságáig bezárólag a Süllyedő világ c. önéletrajzi regényben írta meg. 1932-44 között az Írók Gazdasági Egyesülete kezdeményezője, első titkára, főtitkára, majd később társelnöke lett. 1934-ben lett a Magyarország, ill. a Válasz c. lap munkatársa. 1937-ben munkásságáért Baumgarten-díjat kapott. 1941-ben a Pécsi Janus Pannonius Irodalmi Társaság társelnökévé választották, és a Sorsunk című lapnál dolgozott. 1943-ban ő tartotta a szárszói konferencia bevezető előadását. A világháború alatt írt cikkeiben, beszédeiben Kodolányi elhatárolódott a németbarát fasizmustól. Az 1943-as Zárt tárgyalás című tanulmánygyűjteményében egyaránt elutasította a polgári-liberális, a nemzeti-szocialista és a kommunista álláspontot. A háború idején kiállt az üldözött zsidók mellett, ahol tudott, segített rajtuk. A háborút Budapesten vészelte át. 1949-55 között nem jelentek meg írásai. Ebben az időszakban igen nehéz körülmények között élt Balatonakarattyán, számos műve itt keletkezett.

A második világháború után méltatlanul kirekesztették a közéletből, csak cikkeket írhatott a Független Újságba és a Válaszba. Íróként 1954-ben rehabilitálták, 1955-ben tért vissza az irodalmi életbe, újra publikálhatott, ekkor jelent meg válogatott elbeszéléseinek gyűjteménye (Éltek, ahogy tudtak, 1955), és tagja lett az Írószövetségnek. 1956. október végén, november elején távollétében beválasztották a Petőfi Párt Szellemi Irányító Testületébe és az írószövetség Elnökségeként funkcionáló Forradalmi Bizottságába. 1957-ben indult meg életműkiadása. Utolsó Vajszlón tett látogatásakor elköszönt az Ormányságtól.

1969.augusztus 10-én halt meg Budapesten. 1990-ben posztumusz Kossuth-díjat kapott.